A középkori városokat magas fa-, gyakrabban kőtornyokkal és erős
kapukkal ellátott kőfalak vették körül, és a falak előtt mély árkok
húzódtak. Így védekeztek a támadók ellen.
A középkori várost övező
falak azonban az idők folyamán szűkké váltak, ezért a falakon kívül
lassanként létrejöttek az alsóvárosok, amelyekben elsősorban iparosok
laktak.
Az alsó városokat aztán újabb falakkal, erődítményekkel vették körül.
Mivel
a falak akályozták a város terjeszkedését, az utcák rendkívül szűkek
voltak, az utca két oldalán épült házak tetőzete majdnem összeért.
Az egészségtelen körülények között gyorsan terjedt a városban a járvány, pusztított a tűzvész.
A polgárság legelőkelőbb, leggazdagabb rétegét a kereskedők (patríciusok) alkották.
Közülük kerültek ki a város vezetői, a szenátus tagjai.
A polgárság zöme kézműves, iparos volt.
Képviselőik
a városi tanácsban foglaltak helyet. A lakosság nagy része a
polgárjoggal nem rendelkező iparos legényekből, napszámosokból tevődött
össze.
A XI-XII. században az ugyanazon iparral foglalkozó kézművesek érdekeik védelmében céhekbe tömörültek.
A szervezet megvédte tagjait a céhen kívüliek az ún. kontárok versenyétől.
Igyekeztek
a belső versenyt is megakadályozni, ezért pontosan szabályozták a
termelés egész folyamatát, a nyersanyag beszerzésétől a termék
értékesítéséig.
Szigorúan tiltották a másik portékájának ócsárlását, és a reklámot.
A szakmai tudást vándorúton, más városokban, országokban tökéletesítették.
A vizsga a "mesterremek" elkészítéséből állt.
Ha
megfelelt önálló műhelyt is nyithatott. A céhek lényeges szerepet
játszottak a város védelmében is. Veszély esetén a céhtagoknak a
városfal meghatározott pontjain katonai szolgálatot kellett
teljesíteniük.
A városfejlődésre legnagyobb hatással nem a luxusigények növekedése, hanem a tömegtermelés megjelenése volt.
Az ipar fejlődése Európa egyes területein különösen magas színvonalat ért el.
Flandriában az Angliából behozott gyapjúból jó minőségű posztót készítettek.
Dél-Németországban a bányászat és a fémfeldolgozás volt kiemelkedő.
Észak-Itália városaiban a posztógyártás mellett a selyemszövés vált jelentőssé.
Az árutermelés növekedésével a piaci kapcsolatok is bővültek.
Egyes
országok bel-és külkereskedelmében komoly szerepet játszottak a
vásárok, ahol nagy mennyiségben cserélt gazdát a gyapjú, a bőr, a
posztó, a lenszövet, a különböző fémtárgyak, és a gabona.
A XII-XIII. sz. legnagyobb vásárai a franciaországi Champagne grófságban voltak.
A meggazdagodás igazi forrása, a távolsági kereskedelmen alapult.
A legnagyobb jelentőségű a Földközi-tenger keleti medencéjének kereskedelme, a levantei kereskedelem volt.
Ezt az észak-itáliai városok - Velence, Genova, Pisa - kereskedői bonyolították le.
A levantei kereskedelem a közel-keletet kötötte össze Európával.
Az északi - és balti-tengeri kereskedelem a XII. sz-tól az észak-német városok monopóliuma lett.
Lübeck és Hamburg kereskedői 1611-ben szövetségbe tömörültek.
Több
kereskedőváros csatlakozása után ebből a szövetségből nőtt ki a
Hanza-szövetség, amely Novgorodtól Londonig, vagy a a flandriai
városokig szállította Európa északi felének áruit.
A kereskedők is szakmai egyesületbe, guildébe tömörültek.
Akárcsak a céheknek, a guildéknek is voltak alapszabályaik, amelyek elsősorban a jogokat rögzítették.
